Megérkezésünk utáni napon a megbeszéltek szerint meglátogattak Breki1-ék (hogy lehet ezt másképp írni!? ). Megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk a korábbi tetthelyünk színhelyére, a toloi halvandéglõshöz, s lõn…
Szeptember 8.; hétfõ. Ez már utószezon, de Tolo tele van rendesen turistával, és sok a magyar is. Az idõ is szuper, sõt, túl jó; nagyon meleg van! Elbaktatunk hát szépen kényelemesen a ki tudja már hányszor végigjárt fõutcán a halasunkig. Van hely bõven. A személyzet hölgytagjai fogadnak, hellyel kínálnak, de mi az „öreg”-et keressük. Elõkerül; nem ismer meg bennünket. Kicsit csapzott, fáradtnak látszik, s a mozgása sem a régi. Vittem neki a tavalyi képeket; odaadom, hátha így emlékszik. Mutatja, hogy nem igazán látja; szemüveg nincs rajta (nem is láttam soha szemüveggel). Nézi közelebbrõl, aztán vagy rájött, mirõl is van szó, vagy csak úgy tesz; szélesen mosolyog és visz bennünket a halhûtõhöz. Mondom, hogy mini tintahalat szeretnék. Az nincs. Akkor rendeset, vagy polipot. Az csak fagyasztott van; lebeszél róla. Nincs mit tenni, akkor halat eszünk, az van sokféle, mutatja is. Rövid ideig tétovázunk, de nem tudunk dönteni, végül rábízzuk; lesz, ami lesz.
Végre leülünk. Megrendeljük az italt. Én ezúttal bort kérek (még egyszer nem égetem magam a sörrel ). Hamarosan megkapjuk a salátát, nekilátunk elõételként; finom. Aztán apró sült hal jön ropogósra sütve (ettõl a nejem viszolyog egy cseppet, mert elképzelhetetlen, hogy lehet ezt megpucolni ). Végül kapunk három igazán méretes grillezett halat. (Négyen vagyunk… Tavaly sem értettem az öreg logikáját, amikor kettõnknek öt közepes méretû halat hozott; nem négyet, nem hatot. ) Nincs körülöttünk az a nyüzsgés, kedveskedés, mint tavaly, az egész hangulata is valahogyan más. Az öreg sem jön oda hozzánk, ül fáradtan egy sarokban és beszélget valakivel; a hölgyek szolgálnak ki. Elfogy minden, nem is esett nehezünkre eltakarítani; éppen elég volt.
Végsõ soron jót vacsoráztunk, de valahogy mégsem az igazi; nem merjük kimondani, de csalódottak vagyunk egy kicsit. Elköszönünk, s én tudom, hogy most voltam itt utoljára.
Pár nap múlva a hajókirándulás után a halas taverna elõtt mentünk el. Kora este volt, vendég egy szál sem, a személyzet rendezgette a teraszon az asztalokat. Megálltunk egy pillanatra, ránk néztek. Látszott rajtuk, hogy valami rémlik, de nem ismertek meg.
Hiába, beigazolódott a mondás: „Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”…
Azért kétszer odajött megkérdezni, hogy milyen, de amúgy egyetértek veled.
De legalább jót beszélgettünk és sztem a pici halak nagyon finomak voltak, a dinnyét meg a szõllõt már alig bírtam megenni.
De idén a halas feelinget én Karatona beach-en lévõ halasnál éreztem (Nafplio közelében van)
ahol nagyon udvarias kiszolgálást kaptunk még ingyenes napernyõs nyugágyakkat is a parton plusz két különleges ajándékkal is kedveskedtek, de ez már egy másik fórum témája.
)
Kicsit csapzott, fáradtnak látszik, s a mozgása sem a régi. Vittem neki a tavalyi képeket; odaadom, hátha így emlékszik. Mutatja, hogy nem igazán látja; szemüveg nincs rajta (nem is láttam soha szemüveggel). 
Nézi közelebbrõl, aztán vagy rájött, mirõl is van szó, vagy csak úgy tesz; szélesen mosolyog és visz bennünket a halhûtõhöz. Mondom, hogy mini tintahalat szeretnék. Az nincs. Akkor rendeset, vagy polipot. Az csak fagyasztott van; lebeszél róla. 
). Hamarosan megkapjuk a salátát, nekilátunk elõételként; finom. Aztán apró sült hal jön ropogósra sütve (ettõl a nejem viszolyog egy cseppet, mert elképzelhetetlen, hogy lehet ezt megpucolni 
