Best Reisen. Ha megnézed a csillagok háboruját akkor ha jol emlékszek Nabu bolygo faluja /itt kerestek Chubakkáék űrhajót/ az a falu a mai napig áll. Mármint a díszlet. És a sivatagnak ott van a legnagyobb sivatagi hatása. Ameddig a szem ellátott csak a homok. De igazad van iroda válogatja. De ha legközelebb mentek menjetek el ismét a Medina vagy Best Reisenel. Így a sahara tura másik oldalát is megismerhetitek. Ahogy valószínűleg mi is a Tauruszal. De ameddig nem rendeződik a helyzet addig se Egyiptom se Tunézia nem fog számításba jönni. Készültünk az idén is vissza Tunéziába de áprilisba is csete-patéztak ezért maradt Görögország.
szerintem iroda függő, hogy mit tervez a programba, mi a Taurus Reisennel voltunk, ti kivel?
Enikő az idegenvezető nekünk azt mondta, hogy nincsenek is már díszletek, mindent elloptak, pedig nagyon érdekelt volna minket is a férjem Starwars-fan, gondolhatod...
De elismerem így is, igazad volt, ez megérte a hőségben szenvedést és a fárasztó utazást
Erinet. Köszim a beszámolot. Mi ahogy írtam tavaly júniusba voltunk. A beszámolod alapján az Atlasz hegységig nekünk is ugyan ugy folyt a Szahara túra. Kivéve mi is hajnali 3-kor keltünk és 4-kor indultunk illetve furcsáltam a ruhákért a tevegelésnélbérleti díjat fizetettek. Tavaly ez nem volt. Minket az Atlasz hegység után bevittek a sivatagba "dakar rali élmények" egészen addig amíg meg nem érkeztünk a csillagok háboruja falujához. Csodálatos volt látni és járkálni a díszletek között amit ott hagytak az Amerikaiak. Nem értem miért nem vittek ide el. Ezután vissza vittek egy oázishoz, lovas kocsikra ültünk és bevittek a datolya ültetvényekre. Rengeteg olyan gyümölcsöt fel lehetett fedezni a pálmák árnyékába amit ettem de nem volt fogalmam a termésről pl gránát alma.
Ezután indultunk vissza Karthikean felé a szőnyeg bemutatóra.Itt már ugyan ugy folytatodott a fakultatíyv mint nektek. Előfordulhat azért nem vittek a díszletekhez mert a sivatag kellős közepén volt és ott valoba nagyon meleg lehetett. De a látvány és az emlékek...
Örülök, hogy hallgatál rrám és jol sikerült a szahara túra.
A túránk második napja hamar elérkezett, mert hajnali 4-kor szólalt meg a telefon mellettem és keltettek, zuhanyozás után összepakoltunk és már mentünk is reggelizni. A szokásos, péksütemények, vaj, lekvárok, hasonlóan mint a szállodánkban, de most nem kellett fizetni az italokért kaptunk kávét, teát, üdítőket is.
5-órakkor indultunk, a gyerekek nagyon álmosak voltak a buszon, kicsit morogtak a szülők a korai ébresztő miatt, de Enikő ekkor közölte, hogy az előttünk járó orosz csoportot 3-kor keltették és 4-kor indultak.
Reggeli után elindultunk, majd megálltunk az út szélén és megnézhettük, lefényképezhettük a felkelő napot a sivatag felett. Ekkor már tutira tudtam, hogy a fényképezőmmel gond van, jó,hogy férjem a nagy gépet elő sem vette a sivatagban, mert az enyém teli ment apró finom sivatagi homokkal, nem jött ki rendesen az objektív, ha igen akkor nem ment vissza, vagy a blende csak résnyire nyílt ki és csipogott csak a gép. Itthon teljesen szét kellett szedni és kipucolni, drágább fényképező elővételét a szaharában nem ajánlom emiatt. Mi két gépet használunk, férjem a nagyot, az sokkal drágább mint az enyém, és én a kicsit kompakt gépet, amit nem sajnálok csak úgy beledobni a strandtáskába, a kézitáskába, és nem sajnáltam elővenni a sivatagban sem.
Első megállónk a Chott el Jerid, a kiszáradt sóstó volt. Én valahogy máshogy képzeltem el, egy nagy kiszáradt fehér tavat gondoltam, ehelyett egy üres hatalmas medret láttam, amihez le lehetett menni pár lépcsőn és egy kisebb medencében még volt víz és a szélén kirakódott sóréteg. A buszon a megálló előtt megtudtuk, hogy az utat amin haladunk csak kb. 10 éve építette a hadsereg át a tavon, mert veszélyes volt átkelni rajta, sok karavánt elnyelt a mocsaras terület, így mi biztonságban haladhattunk át rajta.
A megállóban datolyát is vásárolhattunk, az árus „ Datolya, Datolya, Szahara Viagra” szavak kiáltásával kínálgatta a portékáit. Egyedül itt lehetett friss datolyát venni, kaptunk is kóstolót, majd 2 nagy doboz datolya és egy közepes zacskó só, 10 dínárba került, nem tudom külön külön mennyit kért a dobozokért, mert mindenkinek úgy pakolt, hogy két doboz datolya 10 dínár, és a só ajándék. Én csak sót kértem 2 dínárt fizettem érte.
A következő megállónkban már vártak ránk a jeep-ek, Enikő 6 fős csoportokba osztott és szálhattunk be az autókba és megindult a karavánunk, csak most nem tevék hátán, hanem terepjárókban szeltük az utakat.
A férjem ült a vezető mellé én pedig mögötte ültem, 60 km-t mentünk be az Atlasz hegységbe, hol úton, hol úttalan utakon, én nem vagyok hányós fajta, nem vagyok rosszul a hullámvasuton sem, de akkorákat huppantuk és zakkantuk, hogy ha még tovább folytatódik nyakon hányom a férjem az tuti. A sofőr nagyon élvezte, és szerintem rá is játszott, hogy nem fékezett a bukkanóknál, de kb- 20 méterenként majd lefejeltük a tetőt, azért néha rendes is volt, ha tevéket láttunk az út szélén akkor lassított és mondta is magyarul, hogy teve.
60 km megtétele után Chebika településre érkeztünk, erről a helyről nevezte el George Lucas Chubbakkát a Starwars-ban. Itt kaptunk egy helyi vezetőt, Hassánt, akivel neki vágtunk a hegynek. Sajnos Enikő a mi meetingünkön és a buszban is elfelejtette mondani, hogy a mászáshoz zárt cipő javasolt, így nagyrészünk szandálban, volt aki magassarkú papucsban vágott neki a hegynek.
Nem volt egyszerű átmászni a sziklákon de megérte. Hasszán gyakran sürgetett, tudott egy két mondatot magyarul, ezt kiabálta nekünk: „Hasszán famili, Mari, Zsuzsi, Gizi, siessünk siessünk, gyerunk, gyerunk!” aranyos volt, ha kellett segített a mászásban is, nekem nyújtotta a kezét, és felrántott amikor megcsúsztam, ha ő nincs ott és nincs olyan erőben, hogy egy kézzel megtartson bokától combig lehántom a bőrt a lábamról, nagyon hálás voltam neki érte, utána még egy mászás következett, ott mutogatta nekem és számolt németül, hogy mely szikla részekre tegyem a lábam, hogy másszak át, Gazellának nevezett el, és az oázis látogatásunk során végig így szóllított. Amikor a kis vízeséshez értünk, akkor karon fogott és mondta: Gazella with Hassan jump! Mondtam, hogy no no, never.
Egy házaspár kislányát kézen fogva vezette, ők beszélgettek vele, Hasszán elmondta, hogy 47 -éves és 10 gyereke van, és rajtunk kívül ma még 6-8 csoportja érkezik majd.
A mászás után megérkeztük az oázisba, ez egy természetes oázis volt, termálvíz tört elő a sziklák közül, nem az a túlzottan meleg fajta, hanem a hideg termálvíz, amely 23-24 fokos. Néhányan belementek bokáig a vízbe és úgy fotózkodtak, de Hasszán kiabált, hogy Krokodil, krokodil, aztán kijöttek. Innen tovább haladtunk az oázisban, kis utakon, kis patakokon át, néhol egy farönk feküdt keresztben a patakon, azon kellett átkellni, akkor egy kis vízeséshez értünk, na itt akart velem Hassan jumpolni, de szerencsére ezt hanyagoltuk, innen tovább haladtunk előrre, majd kis lépcsős mászást követően visszaérkeztük a kiinduló helyre, szerencsére, aminek én nagyon örültem, nem az idefelé vezető úton kellett visszamászni, nem tudom az hogy ment volna.
Útközben az oázisban végig árusok voltak, kisgyerekek rohangáltak utánnunk és egy dínárért hegyikristályokat árultak, némelyiket tintával beszínezték és ametisztként árulták. A férjemet folyamatosan körbeugrálták a kisgyerekek, szinte már lépni sem tudott tőle, én mögötte fotóztam még, amikor hallom a kiabálását, hogy „ Azonnal gyere ide és szedd le rólam a gyerekeket, te vagy a pedagógus a családban!!” Odamentem, csak annyit mondtam a gyerekeknek, hogy no, és elmentek. Engem nem zaklattak nagyon, egyszer kétszer odaszóltak, hogy vegyek valamit, de el is mentek az intésem hatására, nem tudom mit hittek, a férjemnél van a buksza, pedig tévedtek, mindig mindenhol én fizetek, csak nálam volt pénz.
Amikor visszaértünk itt is a büfében tudtunk hideg vizet vásárolni és a mosdó is nagyon kulturált volt, az egyik női előtt nagy sor állt, ekkor kijött egy alkalmazott és megmutatta az épület oldalában lévő tök üres mosdót, az is rendes volt nagyon.
A jeeppekkel tovább indultunk, majd megálltunk a panoráma kanyonnál, Grand Kanyon volt a felirata, itt is tudtunk fotózni, illetve az út másik oldalán vásárolni, itt volt a legolcsóbb a datolyapálma cserje, 3 dínárt kértek, egy összefogott fiú és lány pálmáért. A strandi árus 12-15 dínárt kért érte a tengerparton, itt tudtunk megint vizet venni 1,5 L-es 1 dínárba került és a térkép is itt csak 1 dínár volt.
Vizet szinte minden megállóban kellett vennünk, mert nagyon nagy hőség volt, iszonyatosan kiszáradtunk, egyik megállóban úgy leforráztam a torkomat a hideg vízzel, hogy utána jó darabig fájt is.
Ezutáni megállónk egy nagy vízesés mellett volt, árusok sorai mellett mentünk be a vízeséshez, amelynek az az érdekessége, hogy itt forgatták Az angol beteg c. filmet. Nagyon szép volt a táj és a környezet, egy helyi ugrált a sziklák pereméről le a vízbe, majd kiabált, hogy 1 dínárért ugrik, Enikő meg nekünk kiabált, hogy nehogy fizessünk neki, ugrik majd ingyen is, aztán tényleg. Itt egy kicsit időztünk, a férjem üvegbe zárt skorpiót fotózott, míg én visszaültem, a légkondis terepjáróba.
Újabb, hosszú terepjárós út következett 60km-t tettünk meg, mire visszaértünk a buszainkhoz, engem megint a hányás kerülgetett, nagyon örültem, hogy a buszon vagyok. Rövid utazás után Metlaoui-ban álltunk meg és egy étteremben ebédeltünk. Szokás szerint az italért fizetni kellett, mert all inclusive ellátás csak a szállodánkban volt, de itt szörnyű volt az ebéd, a férjem azt mondta, hogy a csirkét nem lehet elrontani, de el lehetett, semmi íze nem volt semminek, jóformán kenyérrel és dinnyével laktunk jól. Azt is gondoluk, hogy a ramadán miatt nem kóstolták meg az ételeket ezért lett minden sótlan, íztelen, de a mi szállodánkban is ramadán van és minden finom, tehát nem jöttünk rá a megoldásra.
Ezután egy újabb etap következett és az utolsó megállónk Kairouan volt a szent város.
A mecset előtt álltunk meg és hallottuk a müezzin imára hívó hangját, a mecsetbe nem mehettünk be, mert csak délelött van nyitva, mi pedig kb. 4 óra felé érhettünk oda. Bementünk a mellette lévő kézi szövésű szőnyegeket gyártó és árusító boltba, az épület tetejéről beláthattunk és fotózhattunk a mecset udvarába.
A szőnyegboltban nagyon sok szép szőttest láttunk, de már nagyon fáradtak voltunk, inkább az ajándékbolt kötött le minket, nagyon bánom, hogy nem vettem több teát, de már nem mentem vissza oda, 1 dínárért két zacskó mentateát adtak, 1,5 dínár volt egy sok fűszert tartalmazó fűszercsomag, 1 dínárt kértek 11 db képeslapért. Rengetegen voltak az üzletben sokan csak a légkondi alatt hűsöltek, mert az utcán már égetett a nap, olvasztott hőség.
A busz mellett várakoztuk a férjemmel ketten, amikor jött egy árus, mentateát árult, ugyan olyat, mint bent az üzletben, gondoltam, ha már nem megyek vissza a hőségben veszünk tőle, megkérdeztem mennyi, 2,5 dínárt kért egy csomagért, mondtam, hogy bent az üzletben 0,5 dínár csomagja, adjon 1 dínárt 2-t, mondta, hogy az nem ugyan az, az eredeti ami nála van, ekkor a férjem előhúzta a szatyrunkból a bent vásároltat és mutatta neki, hogy egyforma. Ő mondta, hogy zacskónként 2,5 dínár én hajtogattam, hogy 2 zacskó 1 dínár, majd sarkon fordult és ott hagyott, ennyi volt az első és utolsó alkudozásunk egy árussal.
Csurom vizesre izzadva szálltunk vissza a buszba.
Útközben kaktuszfügét árultak az út szélén, egyszer csak megállt a busz és Enikő bejelentette, hogy lehet fügét venni, a buszsofőrünk fog alkudni nekünk. Először kikiabált a buszon, majd megkezdődött az alkudozás, Enikő végig fordított nekünk, majd megállapodtak, egy kis vödör kaktuszfüge 1 dínár, ekkor akinek kellett leszállhatott a buszról és vehetett, majd tovább indultunk.
Útközben rengeteg helyen, végig az országban út szélén egy koszos matracon fekvő, vagy összetákolt bódékban ülő embereket, rengeteg benzines kanna társaságában, Enikőtől megtudtuk, hogy az országban az átlagkeresethez képest nagyon drága a benzin, sokan abból élnek, hogy átmennek Líbiába és 8 Ft-nyi dínárért megveszik az üzemanyag literét és Tunéziában dupla áron árulják, és még így is megéri nekik, mindenki jól jár a vevő is és ők is. A bezinkutatok csak az igazán gazdagok tankolnak.
Este 6 óra felé érkeztünk meg a szállodánkhoz, közben kiraktuk az utitársainkat útközben a saját szállodájuknál, a szokás szerint leszálláskor fejenként 2 dínárt adtunk a sofőrnek.
Nagyon fárasztó volt ez a két nap, de egy nagy kört tettünk az országban, 900 km-t utaztunk, rengeteg mindent láttuk, rengeteget tanultunk az országról, Enikő az első nap végén is végigmondta, hogy aznap mit láttunk, hol álltunk meg, majd a második nap végén ismét összefoglalta, mi pedig a térképünkön követtük az útvonalat.
Ismerősünk 3x volt Tunéziában, ő azt mondta, hogy a legjobb a szahara túrára menni januárban vagy októberben, nekünk a legforróbb hónap július jutott, borzasztó melegünk volt néha, de kibírtuk, igazuk volt, ezt nem lehetett kiagyni. Ha legközelebb megyünk, akkor ezt a nagy túrát már nem vállaljuk be, majd talán 5-8 év múlva újra megnézzük mi változott.
Köszönöm az érdeklődést, örülök nagyon hogy olvastok és tetszik, már irom a második nap történéseit, de olyan sok minden volt azon a napon is, hogy van még mit irnom, de amint készen van küldöm
Szia Erinet!
Nagyon tetszik az írásod, mindig várom a folytatást.
Szép, tartalmas (izgalmas) nyaralásotok lehetett
Köszi, hogy megosztod velünk! Üdv.: Évi
Itthon is sok ismerőstől hallottuk és a neten is sokat olvastuk, hogy a Szahara túra felejthetetlen élmény, ne hagyjuk ki. Nos utólag megerősíthetem saját tapasztalatból, hogy valóban, kihagyhatatlan és felejthetetlen. Ha ezt nem láttad, akkor nem láttál semmit Tunéziából, csak egy mesterségesen generált szálloda-várost.
120 euró volt fejenként az ára, de sok mindent kaptál érte.
6.35-kor jött értünk Enikő a busszal, mi voltunk az első felszállók, majd felvettünk még Kantaoui-ban 2 másik szállodában lakó utitársakat, illetve Sousse-ban csatlakoztak hozzánk még vagy 24-en, összesen 47-en vágtunk neki az útnak.
Enikő végig fantasztikus volt, szinte repült az idő a hosszú buszozás alatt, először ismertette, hogy miket fogunk látni a két nap alatt, majd az éppen aktuális következő megállóról beszélt.
Nagyon részletesen, hol és milyen árusok fognak ránk ugrani, mire figyeljünk, hol van az adott megállóban a wc, hol érdemes vizet venni, mi az adott hely különlegessége, majd bemutatta a megállónk történetét, fontosabb információit.
Az első megálló El Jam-volt, a kolosszeum, ami római mintára épült, kisebb mint a római, de jobb állapotú. Mindig mielőtt leszálltunk a buszról, elismételte a buszunk számát, 53-as, mert minden megállóban 3-4 ilyen busz állt, fontos volt megjegyeznünk. Amikor a buszról leszálltunk tényleg megrohantak a víz, képeslap és térkép árusok, de Enikőt követve egy rövid séta után eljutottunk a bejáratig.
Ide is kirakodó árusok során vezetett az út, szép fehér kendőket is kínálgattak 1 dínárért. Az nagyon alacsony ár, 1 dínár 150Ft, meg is kérdeztem Enikőt mi ebben a becsapás. Azt mondta, hogy sz 1 dínáros árral odacsal, majd a fejemre teszi a kendőt, felköti, egy kis dísszel, majd 25 dínárról kezdhetek alkudni. Az utunk végén a szőnyegbolt fix áras ajándékboltjában ilyen kendőket 3 dínárért adnak. Ennek tudatában elhárítottuk az árusokat és bementünk az amfiteátrumba. Enikő az ovális küzdőtéren megmutatott mindent mit merre találunk, hol nézhetünk meg érdekességeket, majd 1 óra szabadidőt kaptunk. Nagyon kevés volt, csak kutyafuttában láttunk mindent, lementünk először a cellákhoz, ahol a rabszolgákat tartották és a vadállatokat, láttuk az eredeti szellőző nyílásokat is, majd felfelé vettük az irányt és emeletről emeletre haladtunk és fényképezgettünk, mindig megkértük egyik másik utitársunkat fotózzon le bennünket együtt is, mire a legfelső szintre értünk már indulnunk kellett vissza a buszhoz. Jól is esett a nagy melegben visszaülni a légkodis buszba.
Ezt követően nagyon hosszú kb. 3 órás út következett, de 1,5 óra múlva Maharez-ben pihenőt tartottunk, egy út széli kávézóban. Itt tudtunk kávét, teát, jégkrémet venni, mosdót használni. Az utunk során csak a kijelölt útvonalon haladhattunk és megadott időben kellett megállnunk a megadott helyen, ez is ilyen hely volt.
A táj közben változott, elhaladtunk Sfax mellett, ott megtudtuk, hogy Sfax-ban csak Sfaxi ember dolgozhat, lehetsz te atomtudós is, és éppen lenne atomtudós állás a városban, ha nem ott születtél, nem vesznek fel. Sfax Tunisz után a legnagyobb város, ha állást keresel, legelőször nem azt kérdezik, hol végezted az iskoláidat, hanem hogy hol születtél, rangot ad, ha Sfaxi vagy, egyébként ez Tunézia leggazdagabb városa is.
Elhaladtunk Gabes mellett és 140 km hosszan megcsodálhattuk a 9 millió olajfát az út szélén. Az út mégsem volt unalmas, Enikő az ilyen hosszú etapok alatt végig beszélt és beszélt, megismertük az ország gazdasági helyzetét, oktatási rendszerét, a fizetéseket, juttatásokat, a vallást, az ünnepeket, a szokásokat, beszélt az olajfákról, az exportról, így érdekesen telt az út is.
Az olajfák lassan eltűntek és elkezdett kopárrá válni a táj, eljutottunk a kősivatagba. Az első megállónk egy kilátó volt, itt kőből kirakták a Matmata feliratot, és csodás látvány nyílt a kősivatagra, Enikő mondta is, hogy itt forgatták a Starwars Tattoine jeleneteit, bár a díszleteket már ellopták, itt rohangáltak a buckalakók. Most nem rongandált csak egy két tunéziai és szerette volna ránk tenni a sólyom madarát, hogy fotózkodjuk, de ezen már a jacht kikötőben túl voltunk kitértünk előlük.
Következő megállónk a Matmata -Berber étterem volt, ahol egy föld alatti pince étterembe mentünk le, az étel az árban volt, de italt vásárolnunk kellett, 1 dínár volt egy fél literes víz, sorba kellett érte állnunk a tűző napon, a férjem bement helyet foglalni, és mivel nálam volt a pénz, én álltam sorba a napon, kínlódás volt, de sorra kerültem. Bent hosszú asztalok mellett 6-8-an ültünk, amikor elkezdték kihozni az ételeket. Előétel Brick volt, egy tésztalapba középre zöldségeket helyeznek, majd tojást ütnek rá, a palacsinta formájú tésztát félbehajtják majd bő olajban kisütik, nekünk ez nem volt újdonság, minden másnap sütöttek ilyet reggelire.
A fő fogás kuszkusz volt, csirkehússal, csirkecombokkal, majd datolyás sütemény volt a desszert.
Bármikor látogatunk el a Matmatákhoz, itt mindig ugyan ez a menü.
Ebéd után újra útra kelltünk, és megnéztünk egy valódi barlanglakást, nem múzeum volt, az ott lakó két nénike és egy bácsika, beengedett a lakásukba, cserébe a kijáratnál 1-1 dínárt illet hagyni.
Az udvarukban egy kis asztalkára kenyeret és olivaolajat tett az egyik nénike, és megkínált vele. A „lakás” érdekessége, hogy ilyeben nőtt fel a Tattoine-on Luke Skywalker is. A benti látogatás után megnézhettük a teveszőr sátrat az udvaron, majd felsétálhattunk a domb tetejére és onnan is beláthattunk az udvarba.
Következő állomásunk kb. 10 perc múlva egy kávézó volt, amely tetejéről csodálatosan lehetett fotózni a kősivatagot. A kávézóban nagyon finom kakukkfüves mentateát ittunk, amely alján mandulaszemek voltak, 3 dínárt kérte egy csészéért. Itt különösen felhívta a figyelmünket még a buszban Enikő erre a teára, és igaza is volt, több helyen ittunk az út során, de valóban itt volt a legfinomabb.
A nap fénypontja következett megint hosszú idejú buszozás után, amikor elértük a homoksivatag kapuját Douz-t, itt kezdődik a valódi sivatag. A buszban zárt cipőt vettünk fel, mert a papucs pántjai alá furakodó homok csúnyán ki tud dörzsölni, majd mentünk a teveállomásra. Fejenként 2 dínárba kerül a tevejáró ruha bérleti díja, egy csíkos köpeny és a fejünkre kötött turbán. Ezután mehettünk a tevékhez, 4 teve volt karavánba kötve 1 hajcsárral, segítettek felülnöm a 4-es sorból az utolsó tevére, majd elém a férjem került, de nem sokáig, ugyanis intett neki a hajcsár hogy szálljon le, XXL TEVE, szó szerint így mondta a hajcsár, majd a 4-es karaván első, hatalmas tevéjére ültette, közénk még két ember került.
Ezt követően egy varázsütésre elkezdtek felállni a tevécskék, először előre dőltek, és felálltak a hátsó lábaikkal, majd az elsőkkel, ez kicsit ijesztő volt. Enikő a szánkba rágta a buszon, amint a tevére ülsz azonnal kapaszkodnod kell két kézzel, majd feláll, de még nem engeded el, kb. 10 perc lassú menet után egyik kézzel kapaszkodsz a másikkal fotózhatsz. Amikor mind a 4-ünket felálltak a tevék elindultunk befelé a sivatagba, először sima volt az út, majd dűnéken át. Az én tevém fiatal lehetett, valószínűleg harapós is mert csak rajta volt szájkosár, és nem tudott szépen sorba menni, folyamatosan előzködni akart, leülni pedig soha, amint elértük a célt a sivatagban minden teve szépen leült, kivéve az enyém, kapott a hajcsártól 3 nagy pofont, akkor volt hajlandó leülni, és ugyan ezt megismételte amikor visszaértünk a teveállomásra.
Amikor a férjem XXL tevéje leült ő úgy előrre dőlt a tevenyereggel, hogy eltört benne valami, a visszaúton végig azon izgultunk, hogy le ne essen, mivel ő 2 m magas + XXL teve, a feje kb. 3- 3,5 m magasan volt, nem érezte túl biztonságban magát.
Amint leszálltunk a sivatagban már ránks zabadult a kóla árus, a bontott palackokat nyomkodta az emberek kezébe, természetesen 4 dínárért, hozták a sivatagi rókát, hogy fotózkodjunk vele, nem tudom hány dínárért, illetve jött két fekete lovas is, akik feldobták a könnyű fiatal lányokat és ellovagoltak velük, majd kérték a 15 dínárt érte. Enikő mindezekre a buszban figyelmeztetett, a fekete lovas lefotózása 1 dínárba került, külön kiemelte, hogy fiatal szőke lányok ne menjenek el lovagolni a fekete lovassal.
Itt a megállóban fotózhattunk, homokot gyűjthettünk, én hoztam is 1 L tupper palacknyi szaharát haza, jó nehéz is volt, de ilyen finom homokot még nem fogtam, bekúszott a pórusainkba, a fogaink között csikorgott. Nem tudom mennyit voltunk itt, intett a hajcsár, hogy üljünk vissza a tevékre és indulás, ezután még dűnéken átvezetett imbolyogva, majd visszaértünk az állomása. Itt vásárolhattunk közepes sivatagi rózsákat is 1 dínárért, illetve vizet az éjszakára, mert a szálloda, ahová mentünk 4 csillagos, 4 csillagos árakkal! Itt 1,5 dínárért kaptunk két fél literes vizet.
A nap utolsó állomása a szállodánk volt, itt a sivatag kapujában Douzban, 4 csillagos, full márvány El Mouradi szálloda. A szobánk, ha nevezhetem szobának egy itthoni panellakás méretű volt, márvány fürdővel. A szálloda közepén hatalmas medence. A vacsora svédasztalos volt, nagy választékkal, de az italért fizetni kellett, nem volt rossz a vacsora, de a mi Club Selima-nkban, márvány és beltéri szökőkút nélkül is jobban főztek.
A vacsora után mi már nem akartunk medencézni, inkább aludni mentünk, a férjem mondta mennyünk lifttel, az 1 emeletet is, naná, hogy mi ragadtunk a liftbe, megállt ugyanis az elsőn, de nem nyílt az ajtaja, nyomtuk a vészgombot a csengőt, illetve visszamentünk a földszintre de semmi, majd az elsőre, de semmi, majd a másodikra de semmi, aztán újra a földszintre amikor végül is kinyílt az ajtó, és mehettünk fel gyalog.
Nagyon tartalmasan, de fárasztóan telt az első nap, és hajnali 4-kor volt az ébresztőnk.
Nagyon örülök, hogy tetszik az írásom, féltem, hogy untatlak benneteket.
Nálunk mindig minden ilyen kalandos, nem szépítettem semmit az iromány kedvéért, minden így történt.
Ma este neki állok a 2 napos Szahara túra leírásának is
Erinet! Bocsáss meg nekem, de irtó jól szórakoztam az élményeitek leírásán.
Tényleg fantasztikus lehetett, és ahogy elmésed, az valami csúcs.
Mellé néztem a képeket is. De csak eddig, nem tovább.
Azt majd, ha olvashatom... Csak így tovább...
Nyaralásunk elején még nem is gondoltam arra, hogy a szinte naphosszat látott ejtőernyőn egyszer én is, mi is lógni fogunk.
3 évvel ezelőtt már szemeztünk vele, észak-Görögországban, de az ára+a félelem miatt úgy döntöttünk, hogy mégsem.
Tunéziában az első tengerpartozás során a strand szélén jutott napernyő és napozóágy, ahonnan ráláttunk az Nautica bázisra, ahonnan indult az ernyő, a jetski, a banánok és a fotelek. Itt volt alkalmam megfigyelni, hogy a homokból indul az ernyős és a homokba is érkezik.
Amikor rágondoltam több alkalommal az ernyőzésre mindig beugrott az a jelenet valamelyik cápás filmből, hogy lányok ernyőznek, majd belelógatják őket a tengerbe, majd kihúzzák őket és nincs lábuk, mert a cápa leharapta, ezért itt megnyugtatott a tény, hogy nem fognak belógatni.
A medencéknél pihengettünk a nyugágyon, amikor megérett bennem a gondolat, én felmegyek! A férjem félve és kétkedve nézett rám, hogy jutott ez most eszembe, de kitartottam az elhatározásom mellett, ő akkor még vacillált, de jött velem.
Elmentünk a szobába, és indultunk pénzt váltani, 30 dínár volt egy főre az ernyőzés, ketten 50,de én akkor tudtam, hogy tuti csak egyedül megyek fel, mert meg kell örökíteni a repülésemet, és majd a férjem fotóz.
Pénzt váltottunk, majd megálltunk a bódé mellett és bejelentettem angolul az ott hatalmas felfújt fotelekben fekvő arab srácoknak, hogy én repülni akarok.
Aztán a férjem is látta, hogy mennyire elszánt vagyok, közölte, hogy ő is, kicsit nehezen értették meg a srácok, hogy mindketten ernyőzni akarunk, de nem együtt hanem külön külön.
Kifizettem az én tarifámat, majd hátra küldtek egy kis bódéhoz, és hátra is kiabáltak valamit, erre egy másik arab srác elkezdett engem fel öltöztetni, majd otthagyott sietősen, mert az előttem repülő angol párral gond volt. Az angol srác a barátnőjével/feleségével repült de megadott jelre nem húzta a stopot és túlrepültek a landolási területen, át a szöges tetejű kerítésen be egy másik szálloda betonos udvarába. Felkelt és ordítozott minden ott lévő Nautica-s, angolul, németül, kézzel lábbal mutogatva, majd a motorcsónakos kissé felemelte őket újra és megkezdték a landolást nagy nehezen, mindenki odaszaladt amikor olyan magasságba értek, hogy elérték a lábukat és lehúzták őket, nagy ordibálás közepette.
Eddig nem féltem egyáltalán, ekkor kicsit megijedtem, hogy fogok én egyedül lejönni...valószínűleg nagyon kétségbe esett arcot vághattam, amikor elkezdtek közelebb tuszkolni a felszálló helyhez, mert az egyik dolgozó, elment egy beülőért és egy mellényért és akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy becsatolja magát mögém.
Ekkor már nem volt vissza út, minden villámgyorsan zajlott, felcsatoltak, és kiabáltak, hogy fussak, de nem tudtam futni, olyan erővel húzott a csónak, hogy térdre estem, de hogy onnan hogy kecmeregtem fel, azt nem tudom, már ültem, és emelkedtünk fel és fel és fel...
Hihetetlen volt, kék ég és kék Földközi tenger között repülni. Soha nem éreztem hasonlót. Én, a vidéki kis tanárnéni, egy sárga ernyőn lebegek, alattam a mély gyönyörű színű tenger, teli korallzátony foltokkal, felettem a felhőtlen kék ég..végigrepültünk egy darabig a parton, beláttam hatalmas szállodák gyönyörű udvaraiba, majd a tenger felé vettük az irányt.
Fel sem fogtam hol vagyok, csak szorítottam a heveder szíját, fel sem tűnt, hogy mögöttem ül valaki, csak élveztem a csendet, a lélegzetelállító látványt, a hűvös szellőt az arcomba. Egyszer csak a srác elkezdte lefejtegetni az újaimat a hevederről, ekkor kicsit megijedtem, mi fog most történni, majd megfogta a két csuklóm, és titanic-os módon az övével együtt kitárta és azt mondta Fly
Elnevettem magam kicsit, hogy a férjem lentről fotóz, én meg titancost játszok a fellegekben egy arab fickóval, de ha fly, akkor fly. Aztán elengedte a kezem, és szorongathattam újra a hevedert.
Végtelennek tűnt az idő, aztán hirtelen eltűnt minden és kezdtük meg az ereszkedést, pillanatok alatt a földön voltunk, centire pontosan a kijelölt helyen, lecsatoltak a srácok, és már szaladt felém a férjem, tette a nyakamba a fényképezőjét, én kiabáltam neki, hogy menjél fel, mert ez hihetetlen, de engem akkor már arrébb tuszkoltak és elkezdték őt becsatolni.
Még fel sem ocsúdtam, már a levegőben volt és csak fotóztam őt, le nem vettem róla a szemem.
Egyszer, nagyon messze azt látom, hogy ereszkednek, egy darabig lent vannak majd újra emelkednek, és ki idő múlva már landolnak is.
Amint megláttam az arcát, tudtam, hogy valami nem jól sült el, amint hozzám ért, már mondta is, hogy beleejtették, csurom vizes volt.
Sokat ekkor nem tudtunk beszélni, mert elkezdték rólunk leszedni a hevedereket, majd egy srác terelgetett minket egy kis fabódé felé, mentünk utána. A bódéban a számítógép elé ült, és akkor értettük meg, hogy ő a Nautica-sok fotósa, minket is ő fényképezett, bár ez közben nem tűnt fel, megmutatta a rólunk készült fotókat, megkérdezte, hogy oroszok vagyunk-e ( kb. Tunéziában mindenki ezt hitte rólunk). 65 db nagyon jól sikerült fotót mutatott, amelyet meg is vettünk cd-re kiírva 25 dínárt kért érte.
Ezután visszamentünk a kiinduló házikóhoz, kifizettük a férjem repülését is, és indultunk volna ebédelni, bár a férjem közben végig káromkodott és morgott. Közben elmesélte, hogy az egyik kanyarban meglazult a kötél, valószínűleg rosszul számították ki, hogy ő egy 2m magas, 150 kg-os emberke + vele is felment a Fly-fickó (ők nem titanicoztak, megkérdeztem) és beleestek a tengerbe, a mentőmellény fenntartotta őket, de orra, szája, szeme teli ment sós vízzel, nyelt is, de ahogy kiemelkedtek és újra felhúzták őket, már semmit sem látott, mert marta a szemét a víz. Szerencsére a szemüvege rajta maradt, mert anélkül nagy bajban lettünk volna.
Már nem volt sok idő ebédig, és nem akartunk az olasz étteremben enni, én bementem Mouradhoz, és kiszedtem az ebédünket, amíg a férjem elment a szobába lezuhanyozott, átöltözött és visszaért, 5 perccel az étterem zárása előtt érkezett meg.
Nagyon sajnáltam, hogy megmerítették őt, mint egy filteres teát, és nem volt jó élménye a repülés, mert nekem az volt, hihetetlenül szép és jó élmény, egy percét sem bánom. Ha tehetem megint felmegyek majd!
A Titanic-ozásról nem készült fotó, valószínűleg akkor egésszen a tenger felett voltunk.
