Már rég nem vagyok szomorú. Csak a tapasztalataimat írtam le. Azok pedig nem túl jók. Ilyen világban élünk. Talán a gyerekeink változtatnak rajta.
Hogy visszatérjünk az eredeti témához: egyéb utazásaink
Kriszta, én csak arra céloztam, hogy a diadalív egy olyan korban épült - illetve annak állít emléket - amiben igen szigorú katonai diktatúra irányított. Ezt ugye, nem vitatod. Tehát, amit írni akartam, csak lehet, hogy nem volt így világos, az az, hogy más városok arculatát is meghatározzák olyan építmények, amik a mai politikai rendszerektõl teljesen különbözõ érában születtek. Mégsem estek neki és bontották le a következõ korok polgárai, hanem megõrizték, mert valóban annak a kornak - is - sokat köszönhettek. Pont ez az, amit hangsúlyozni akartam. Hogy mindenben meg kell látni a jót, hasznosat, nem pedig szélkakas módjára változtatni az értékrenden úgy, hogy amiért mostanáig rajongtunk, az holnaptól már elítélendõ. Hát valami ilyesmit akartam. De egy kicsit visszakanyarodtunk a topik témájához, Párizst és Franciaországot említve. Kíváncsian várom majd, hogy írj a párizsi útról! Tényleg kicsit offos a beírásom, de kapcsolódni szerettem volna Csutek, Mia és Vojandi eszmecseréjéhez.
Kicsit sajnálom, hogy itt a beszélgetés már iránt váltott, mint ami a legelején volt. Én élveztem az országok összehasonlítását Görögországgal.
Amit a Judit írt, a Párizs és a dialdalív, annak semmi köze ahhoz a gondolathoz amibe beleszõdte. Irom ezt úgy, hogy idén júniusban volt szerencsém rajta lenni, és alatta állni. Lenyügözõ!
A diadalívet azt Napoleon állítatta a Nagy Seregének, miután 1805 ben gyõztek, és így akart tisztelegni elõttük. Csak egy érdekesség 1806-ban kezdték építeni Calgrin tevei alapján, és csak 1836 lett kész.
A franciák tudják, hogy Napoleonnak nagyon sokat köszönhetnek, és Párizs arca nem olyan lenne, nem beszélve a Louvreban található kincsekrõl. Szóval ott az Invalidest neki emelték, és gyönyörû koporsót csináltak neki.
Jaszasz Lányok! Nagyon érdekes, amit írtok, jó, hogy ilyen komoly dolgokról is lehet itt beszélgetni. Miával teljesen egyetértek, miért van az, hogy nem akarunk büszkék lenni a múltunkra, mindig azt nézzük, hová is kellene igazodnunk? Nekem az sem tetszett, hogy a "rendszerváltás" idején az összes köztéri szobrot lebontották és eldugták egy helyre. Nem mintha némelyik nem lett volna különösen randa..... Viszont a hivatkozás, hogy önkényuralmi rendszer termékei voltak, az már egy kicsit fals. Úgy gondolom, Párizsban a diadalív sem lenne már a helyén ezen az alapon, az sem egy fejlett demokrácia mûve....
Csutek, a soraidból sok szomorúság érzõdik, remélem, azért sikerül majd megbírkóznod a problémákkal, vagy legalábbis javítani a "közérzeteden".
A Te írásodból is látszik, mennyire nem egyszerû beleszokni egy idegen környezetbe, még akkor is, ha ugyanabban az országban van, ahol felnõttünk. Nagyon meghatározó, hogy milyen kultúrában nevelkedtünk, milyen értékrendet kaptunk a szüleinktõl. Ezt mind össze kell egyeztetni azzal, ami az új életünkben körülvesz. Legyen az akár egy új párkapcsolat, vagy egy lakóhelyváltás, nagyon nehéz és sok-sok kompromisszummal jár.
Kedves Andi!
Te - ahogy írod is - rengeteget tudnál errõl is mesélni. Soha nem értettem azokat a kortársaimat, akik ezelõtt 15-20 évvel állandóan azt mondogatták, mennyivel jobb Nyugaton, ott bezzeg milyen jól élnek az emberek, ki kellene menni, ebben az országban nem lehet egyrõl a kettõre jutni...... Akkor sem hittem, hogy ez ilyen egyszerû és ott tényleg "kolbászból van a kerítés is".... Idegenben, támasz nélkül, bármilyen kedvesek is az ott élõ népek, mindig csak "messzirõl jött" marad az ember, idegennek számít. Még akkor is, ha befogadják és megszeretik. A kommunikáció pedig annyira nehéz - hogy a másik azt hallja, azt értse a mondanivalómból, amire én gondolok - néha még a saját anyanyelvünkön is, nemhogy egy második nyelven.
Nagyobbik lányom most 15 éves múlt, imád nyelveket tanulni, spanyol kéttannyelvû gimnáziumba jár. Két-három hónapja megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha majd - esetleg - egy külföldi fiú lenne az élete párja. Eléggé nyitottnak tartom magam, biztosan elfogadnám, persze hozzátette, hogy azért itt, Magyarországon szeretne maradni.
Nekem nem probléma, ha "idegen" emberrel köti össze az életét, de mondtam Neki, hogy mindenképp készüljön fel arra egy ilyen kapacsolatnál, hogy sokkal-sokkal több empátia, elfogadás és kompromisszumkészség kell ahhoz, hogy boldog legyen. Egyszerûen azért, mert más környezetben, más normák, szokások között nõnek fel, ami nekünk természetes és nem is jutna eszünkbe, hogy másképp is lehet, az a másiknak idegen és vica versa. Andi, biztosan egyet értesz velem. Aztán persze, szülõként arra is készülni kell, hogy egyszer majd el fognak szakadni tõlünk a gyerekeink, új életet kezdenek - esetleg több száz vagy ezer kilóméterre innen.....
"Hát ezzel nem értek százszázalékosan egyet. Õk piszok büszkék a múltjukra, meg amit létrejoztak õseik, de arra nem veszik a fáradtséágot, hogy meg is tanulják a történelmet. "
ez szerintem még mindig jobb annál, mint ami Magyarországon folyik. azt, hogy éppen milyen múltra kell büszkének lennünk, mindig az ország éppen aktuális rendszere/kormányzása dönti el. ez az, ami undoríto. és ez a magyar mentalitás lényege. sunnyogni, felfelé nyalni, lefelé ugatni. és azonosulni azzal, ami éppen van. ha ma piros van, akkor azzal, ha holnap kék lesz, akkor azzal. nincs egy egységes, mai napig tartó és hagyományokat õrzõ kultúránk. sajnos. függetlenül attól, hogy milyen a magyar oktatási rendszer.
egyébként pontosan a görög oktatás miatt mondom azt, hogy akkor mennék ki lakni, ha a gyerekeink már a saját lábukon állnak itthon. aztán õk is eldönthetik már felnõtt korukban, hogy hol szeretnék leélni az életüket.
Szerintem nincs olyan ország ezen a planétán, ahol ne várnák el tõled, hogy többet tudj a történelmükrõl, kultúrájukról, mint a helyiek
Nem tudom milyen a görög oktatási rendszer, de a mienket nem tartom túl sokra. Olyan nagy mennyiségü információt adnak le a gyerekeknek, hogy nem jut idõ arra, hogy az elvetett magvak kikeljenek. Csodálkozunk rajta, hogy pl. nem tudnak rendesen olvasni a gyerekek.
A lányom osztályából a gyerekek 80%-a jár magán tanárhoz, hogy tartani tudja a megkövetelt szintet. Ez rossz a gyereknek, mert nincs ideje gyereknek lenni, és rossz a szülõnek, mert nagyon sokba kerül.
Én nem tudom mivel teszek jobbat a lányomnak, azzal ha megvárom míg felnõ, vagy ha más országban nõhet fel
"Hát ezzel nem értek százszázalékosan egyet. Õk piszok büszkék a múltjukra, meg amit létrejoztak õseik, de arra nem veszik a fáradtséágot, hogy meg is tanulják a történelmet. "
ez szerintem még mindig jobb annál, mint ami Magyarországon folyik. azt, hogy éppen milyen múltra kell büszkének lennünk, mindig az ország éppen aktuális rendszere/kormányzása dönti el. ez az, ami undoríto. és ez a magyar mentalitás lényege. sunnyogni, felfelé nyalni, lefelé ugatni. és azonosulni azzal, ami éppen van. ha ma piros van, akkor azzal, ha holnap kék lesz, akkor azzal. nincs egy egységes, mai napig tartó és hagyományokat õrzõ kultúránk. sajnos. függetlenül attól, hogy milyen a magyar oktatási rendszer.
egyébként pontosan a görög oktatás miatt mondom azt, hogy akkor mennék ki lakni, ha a gyerekeink már a saját lábukon állnak itthon. aztán õk is eldönthetik már felnõtt korukban, hogy hol szeretnék leélni az életüket.
Sajnos én a jelenlegi lakóhelyemen is ismerek olyat, aki nem ment messzebb a lakóhelyétõl 20 km-nél. Volt olyan, aki velünk járt elõször Pesten.
Én a gyerekkoromat a múzeumokban töltöttem és nehéz elképzelni, hogy másoknak fogalmuk sincs az effajta múltunkról.
Nálunk is vannak olyan emberek, akiknek a falujuk jelenti a világot.
Csutek, nagyon tetszik a felfogásod, és ahogy a dolgokat le tudod írni. Jól rámutatsz a lényegre. Nem ismerlek, de azt hiszem, tisztellek így is!
Én sosem akartam más országban élni, mégis ez lett a sorsom. Most sem akarok. De egyelõre nem tudom a párkapcsolatom másképp megoldani. Nem akarok ebbe mélyen belemenni, csak azt akarom vele mondani, hogy ha nem örömmel vagy ott, ahol vagy és aza valahol nem otthon van, akkor bizony bele is tudsz halni a hazavágyakozásba, és minden legkisebb sérelem, amit egy más ország népe ellened ejt, az tízszer, százszor mélyebben beléd döf, mintha csak otthon a szomszéd cseszegetne. Külföldön, hiába lesznek ús ismeretségeid, mégis magad vagy. Más a kultúránk, a gondolkozásunk, a mindennapi szokásaink, és ha mi nem törünk meg, akkor nyögünk. Az pedig egyértelmû, hogy nem az idegen környezet fogja a mi szokásainkat elfogadni, hanem nekünk kell alkalmazkodni. Errõl még sokat tudnék írni.
Ilyenkor nem tudom megérteni azookat az ismerõseimet, akik éveket éltek Görögben és szinte ki sem mozdultak a falujukból. Aki olvasta a Heltai Péter: Athéna könyvét, az abból megtudhatta, milyen jól elmagyarázta az író azt, hogy a görögöknek a falujuk az egész világ, nem vágynak annál messzebbre, sokszor még azt sem tudják, hogy hol fekszik egy 50 km-re lévõ nagy város.
"de a magyar ember olyan, hogy a saját kultúráját, még inkább a múltját megpróbálja eltörölni, elfelejteni. Görögországban ez nem így van. az emberek együtt élnek a múlttal, és ezzel a filozofiával sokkal inkább tudnék azonosulni, mint azzal, ami itthon van."
Hát ezzel nem értek százszázalékosan egyet. Õk piszok büszkék a múltjukra, meg amit létrejoztak õseik, de arra nem veszik a fáradtséágot, hogy meg is tanulják a történelmet. Pont errõl írtam élõ példákat két napja, muszáj beidéznem:
"Saját ismerettségi körömben van olyan görög, aki szentül állította, hogy a Duna Görögországban folyik a tengerbe és bár csak csekély távolságra élt a Meteóráktól, mégis egész életében egyszer sem ment el oda.
Ha nálunk lenne ez, akkor már gyerekként elvitték volna oda, minimum egy osztálykirándulás keretében.
Ez valahol elszomorít. Mi, külföldiek csak úgy szívjuk magunkba a tudást, mi hol van, mi volt a történelme és aztán egyszer csak szembe áll velem egy görög, aki megkérdezi tõlem, tudom-e hol van az a Korinthoszi-csatorna, és mikor azt merem mondani, hogy persze, hogy tudom, hiszen magyar ember is kivette jócskán a részét a tervezésében, akkor csak bámul rám és azt hiszi, hogy ugratom.
Megrökönyödök, hogy mekkora büszkeség van bennük, hiszen õ náluk ered a modern világ minden gyökere - mondják - mégis saját gyökereikrõl alig tudnak valamicskét. "
Azért ez nagyon durva, hogy nem tudja egy görög, hogy hol van és mi az a korinthoszi csatorna!!!!
A nagyvárosokokn kívül katasztrófális az iskolai rendszer, sokan még egy általánost sem járnak végig!
Nekem a görögök egy kicsit pökhendiek ezzel a nagy büszkeségükkel. És leginkábba Bazi nagy görög lagzi c. film érzékelteti ezt. Ez olyan, mint amikor valamit állítok, kötöm az ebeta karóhoz, pedig csak hallomásból van a dologról fogalmam, de mindeki mást lehülyézek, hiszen én amit én hallottam az már csak úgy van....de venni a fáradtságot, és megnézni, hogy az a valami tényleg ott áll-e és tényleg úgy néz-e ki? Azt már nem....
Úgy érzem,Te tudod mirõl írtam. A magyar ember a zaklatott múltból csak a keserûséget õrzi. A görög történelmet ismerve, az õ életük sem volt egy leányálom, mégis tovább tudnak lépni. Nálunk is vannak szokások, hagyományok, de ki figyel ezekre oda
"Egy idegen országban tudod, hogy magadévá kell tenned a kultúrájukat, életvitelüket. " - igen, ebben van a lényeg. és ha ezt sikerül elfogadnod, õk is elfogadnak téged. de a magyar ember olyan, hogy a saját kultúráját, még inkább a múltját megpróbálja eltörölni, elfelejteni. Görögországban ez nem így van. az emberek együtt élnek a múlttal, és ezzel a filozofiával sokkal inkább tudnék azonosulni, mint azzal, ami itthon van.
Nekem apósom itt született. Az is ismerte aki személyesen sosem találkozott vele, mert amíg nem ment nyugdíjba, sokat szerepelt a tv-ben.
Nálam azzal volt a baj, hogy eleve elítéltek azért, mert ott nõttem fel, ahol.Senki nem nézte ki belõlem, hogy ellátok 400 birkát, vagy felülök a traktorra és talajmunkát végzek. Ugyanis világ életemben irodában dolgoztam, most is, de ez nem akadályozott meg abban, hogy elvégezzem a paraszti munkát is. Nem esett le az aranygyûrü az ujjamról.
Ráadásul a magyar emberre nem igazán jellemzõ, hogy kimondja amit gondol. mindig csak sunnyognak.
Nem csak a tenger miatt mennék Görögországba. Ahogy telnek az évek, én is egyre nehezebben viselem a hosszú, sötét telet, az állandó feszültséget, rohanást.
Priviben írtam neked egy-két dolgot, úgyhogy biztosan érted miért ez az elvágyódás.
Egy idegen országban tudod, hogy magadévá kell tenned a kultúrájukat, életvitelüket. Szerintem én elég alkalmazkodó vagyok ahhoz, hogy elfogadjam ezt. Biztosan nem lenne könnyû, de nem lenne az elmúlt 15 évnél nehezebb.
Azt viszont tudom, hogy csak Görögországban tudnék új életet kezdeni. Jártam már számtalan országban, de csak ott éreztem azt, igen, itt letudnám élni az életem.
